Hát, nem mondhatni, hogy hűséges írója lennék a blogomnak :( évszakonként talán egyet, szomorú dolog, de sajna az energiáimat a nyughatatlan két és fél évesem emészti fel, szó szerint, mert mire véget ér egy egy nap, szinte semmi energiám nem marad. Egy akarnok lett Dominik, csak "kis diktátorként" hívjuk itthon. Arról nem beszélve, hogy azon túl, hogy nélkülem nem tud létezni, mindenbe benne kell legyen amit épp csinálok, jó és rossz értelemben, állandóan pakol, szerel, mindent szétszed, szétver, összekarcol, lever és összetör amihez csak hozzájut. Másból sem állnak a napjaim úgy érzem, mint pakolok előle és utána... Remélem nagy korára kamatoztatni fogja ezt a szerteágazó érdeklődési és szerelési tudományát, mert akkor nagyon ügyes legény lesz ám belőle! Ezzel nyugtatom magam, haha... meg reménykedek, mert tény, hogy apai nagyapja is arról volt híres, hogy bármit megcsinált, és édesapukája is igen tehetséges e téren, tényleg bármit megcsinál, csak győzze az ember kivárni! Szóval, van honnan örökölje a kicsi fiam a természetét, remélem így is lesz, mert mire felnő totál leamortizálja a berendezést! A nagyfiam, Szabi, persze szöges ellentéte, elmélkedő, agyas fajta, okos és okoskodó :)
Na tök mindegy amúgy, mert imádom mindkettőt úgy ahogy van, csak vannak napok, mikor kevésbé tudom tolerálni és az energiáim sem bírják kapacitással. Arról nem beszélve, hogy alvás terén is katasztrófa még mindig a helyzet.
Persze látom ám a pozitív oldalát is a dolognak, hogy ügyes, szorgos, nagyon okos, ügyes kezű gyerek, aki nem szereti a tétlenséget, talpraesett felnőttet remélek belőle :)
Nagyon szépen beszél, összetett mondatokban fejezi ki magát, ezzel is megelőzve bátyját, aki ugyan előbb számolt, mint beszélt :) , meg kirakata az ábécét ilyen korában már, de a beszédfejlődése - talán pont amiatt, hogy másban erőteljesebben fejlődött- elmaradt. Na nem kell aggódni, mára már be sem áll a szája, de sajnos hadar is, ugyanakkor sorra nyeri meg a reál témájú (matek, fizika, kémia) versenyeket. Ő viszont baromi kényelmes, na jó, ne szépítsük,- lusta! Így aztán ilyen mértékű kisebbségben, egyetlen nőként a családban, -hát igen kimerítőek a napjaim. Persze nem minden a fiúk hibája, csak túl sok nekem ez a hatalmas ház, a kert, a házi kenyérsütés így minden segítség nélkül, merthogy sajnos mindenki, akire számíthatnék túl messze lakik, vagy aki közel, hát arról meg ne beszéljünk. Persze hanyagolhatnám a kerti munkát és a pékeskedést, de hát azokat viszont szeretem csinálni, szinte kikapcsolnak. A többi munkát viszont muszáj elvégezni, ugye... és nem is lenne gond, ha a kicsi nem rámolna állandóan!
Következő bejegyzésem kert témában fog születni, másik gyermekem ugyebár :)))
